Hírvivő Hermész

Politikai, gazdasági, kulturális magazin

címkék: magyarság, http://feherbaratok.ewk.hu

Nemzetkarakterológia – avagy mit is jelent magyarnak lenni

anahita.jpg

Minden nemzetnek, népnek, közösségnek van egy sajátos karaktere, amely másoktól különböző. Ez lehet külső, formai, megjelenésbéli különbözőség, és lehet belső, lelki, habitus és stílusbéli különbözőség. Nyilvánvaló, hogy az olaszok kreol, borostásan macho külsője és déliesen laza stílusa, szerelmesen sziesztázó életvitele élesen különbözik a németek kékszemű, szőke megjelenésétől és hűvös, gyakorlatias, poroszos élet- és munkastílusától. De ugyanígy egy fekete (negroid) közösség sem mosható össze egy ázsiai (mongolid) típusú néppel szinte semmilyen szempontból. S a példák természetesen hosszasan tovább sorolhatóak.

A világot megalkotó energia (Isten) nem véletlenül teremtette sokszínűvé  a Földet, benne megannyi néppel, kultúrával és vallással. Ahogyan minden egyes lélek a földi utazásához választ magának egy külső megjelenést, egy családot és egy helyet a leszületéshez (ezzel keretet adva sorsának kiteljesedéséhez), úgy az egyes népek is rendelkeznek egy sajátos karakterrel, egy induló „isteni csomaggal”, sorssal, karmával, feladattal.

A társadalomtudományok által is tárgyalt nemzeti karakter (nemzetkarakterológia) ezzel van összefüggésben. Egy közösség saját hite, istenei, múlttudata, hagyománya, kultúrája mind-mind egy szerves egészet alkotnak, amelynek van egy kiinduló pontja valahol a régmúlt homályában, az ősforrás, amelyet legtisztábban talán az eredetmondák és mesék elevenítenek meg. Van aztán a nemzetnek egy történeti fejlődése, amely építette, gazdagította vagy éppen roncsolta és szétzilálta a közösség szellemi, lelki és fizikai testét. És van végül egy jelene, amelyben megtalálható mindaz a jellemző, amely a múlt során felhalmozódott az adott nemzetben, mint tudás és tapasztalat, s amely összességében meghatározza azt a képet, amelyet a szóban forgó közösség kisugároz magából. Ez a kép a lenyomatunk a világban.

Ha konkrétan a magyarság mibenlétére keressük a választ, akkor először talán  érdemes megvizsgálni, hogy mit is gondol rólunk a külvilág, hogy milyen kép is alakult ki a magyarokról a külső szemlélők számára. Az általános kép szerint mi egy különös, egyedi, kicsit titokzatos, ugyanakkor egy tehetséges, rafinált, és életrevaló nép vagyunk, amely szemléletet tökéletesen fejezi ki a „magyar az, aki a forgóajtón utoljára megy be, de elsőnek jön ki” mondás. Nagyon fontos eleme a rólunk alkotott képnek, hogy vendégszerető, befogadó népnek tartanak minket. A barátságos-befogadó-vendégszerető alkat, amely a magyar néplélek egyik meghatározó eleme, ha belegondolunk, nemcsak a „felszínről” mond el sokat, hanem igazából a legmélyebb lelki tartalmakat érinti.

Fontos tudni, hogy - hasonlóan az egyénhez - egy közösség is három aspektusban hagy lenyomatot a világban. Egy fizikait, egy szellemit, és egy lelkit. Tehát a magyarsággal kapcsolatban is ezt a három szempontot érdemes tanulmányozni, hogy kiderüljön kik is vagyunk valójában. Kezdve a fizikai adottságok vizsgálatával azt mondhatjuk, hogy egy nemzet fizikai készségeit leginkább a sportbéli teljesítményei alapján mérhetjük le, hiszen itt egyenlő feltételekkel és egyazon szabályrendszer keretei között küzdenek meg egymással a felek. Ha csak az elmúlt száz esztendő olimpiai eredményeit tekintjük át, akkor azt látjuk, hogy a magyarok a lakosságszámukhoz képest megmagyarázhatatlanul jó eredményeket értek el, és mindig ott voltak valahol az első tíz nemzet között, maguk mögé utasítva a jóval nagyobb létszámú közösségek hosszú sorát. Ezt láthatjuk tehát a fizikai képesség terén. 

Ha a szellemi teljesítményeket nézzük, akkor túl olcsó volna a Nobel-díjak magas számára hivatkozni, hiszen ennek az elismerésnek érezhetően van egy átpolitizált jellege, amellyel inkább – tudatalatti - üzeneteket akarnak közvetíteni a világ felé, mintsem a valós tudományos eredményeket értékelni. Ezért sokkal inkább az tűnik a számunkra relevánsnak, ha megvizsgáljuk, hogy mondjuk az elmúlt 150 évben, a technikai-műszaki civilizáció látványos kiteljesedésének időszakában volt-e egyáltalán olyan tudományos újítás, felfedezés vagy találmány, amely valamilyen szinten ne lett volna köthető magyar nevekhez. Valószínűleg nem. Ennyit tehát a szellemi és intellektuális készségekről.

S most jön a legnehezebben megfogható aspektus, a lelki-spirituális adottság. A vizsgálódáshoz segítségül tudjuk hívni ugyanakkor azt a tényt, hogy Földünkön van néhány olyan vallás és kultúra, amely elismerten mutat utat a felsőbb világok felé, s kétségtelen az is, hogy a nyugati emberek számára ezek főként a keleti vallások, kiemelten is talán a buddhizmus. Nos, ha egy buddhistát megkérdezünk, hogy mi a véleménye a magyarokról, akkor el fogja mondani, hogy a magyar egy különleges, isteni adottságokkal rendelkező nép, amelynek igen nagy szerepe lesz (lenne) az emberiség spirituális megújulásában. De említhetnénk azt a különös jelenséget is, hogy Magyarországon kiugróan magas az egy főre jutó táltosok, jósok, sámánok, médiumok, kártyavetők, boszorkányok, stb. száma, tehát összességében a spirituális gondolkodással és képességekkel rendelkező emberek sokaságával találkozhatunk, bármerre is járunk itt a Kárpát-medencében. 

A külső szemlélők számára rólunk kialakult képről tehát összességben azt mondhatjuk, hogy az emberi (egyéni és közösségi szintű) megjelenés minden formájában kiemelkedőt alkottunk a világban. Nincs mit szégyellnünk. Olyan ősökkel, olyan génekkel, olyan adottságokkal, olyan „szoftverrel” és „hardverrel” rendelkezünk, amely másoknak nem adatott meg. Tehát nemcsak a népmeséink óriási tárházában vagyunk különleges, világmegváltó képességű hősök, hanem a civilizációban nyújtott teljesítményeink alapján is jóval többet mutattunk fel, mint az elvárható lett volna. Nem élni ezekkel a készségekkel több, mint hiba, egyenesen bűn. Az az egyén, aki kiemelkedő tehetséggel születik a világba, de azt nem fejleszti ki, nem éli meg, hanem eltékozolja azt, lett légyen annak bármilyen külső vagy belső oka, nos, az az egyén nemcsak önmaga, hanem a Teremtés ellen is vétkezik. Egy közösségre ugyanez mondható el.

Ha a külvilág véleménye után a magyarság saját magáról alkotott képét vizsgáljuk meg, akkor már egy sokkal bonyolultabb képletet kapunk, amelynek a rengeteg történelmi, politikai, ideológiai behatás következtében kialakult belső lelki-tudati zűrzavarban többféle olvasata is van. Konkrét történeti (forrásalapú) tudásunk csak a honfoglalásnak nevezett esemény utáni időszakról van. Ami azt megelőzte, arról egyelőre csak a közvetett, illetve a felsőbb forrásokból kapott információk alapján tudunk teljesebb képet alkotni. A probléma felvázolásához talán az tűnik a legcélravezetőbbnek, ha röviden áttekintjük azt a három magyar „alapkaraktert”, amely a mai napig rendszerbe szervezi a legfontosabb nemzeti sorskérdésekhez való hozzáállást. 

Az első  típus nagyjából az elmúlt 150 év „terméke”. Egy olyan kozmopolita alapfilozófiájú politikai és ideológiai vonalat képviselő társaságról van itt szó, akik számára a mindenkori „Nagy Testvér” által elvárt idea határozta meg a világhoz való viszonyulást. A bármi áron való „progresszió”, a fejlett világhoz való felzárkózás, s egyben a múlttal való „leszámolás” igénye inspirálta őket, meghaladván ezzel mindazt a feudális, maradi szerkezetet és kirekesztő stílust, amelyet – számukra – a történelmi Magyarország és magyarság megjelenített. A minta mindig egy külföldi modell volt, általában a „Nyugat”, de ha a károsnak tartott magyar értékek elleni küzdelemről volt szó, akkor a keletről jövő megoldásokkal is kiegyeztek. Lényegében bárkivel hajlandóak voltak szövetkezni, hogy legyőzzék a magyar „nacionalizmust”, s ezen cél eléréséhez külső és belső partnereket egyaránt igénybe vettek. Ez a politikai-kulturális csoport az elmúlt 100 évben háromszor birtokolt hatalmat Magyarországon. Először 1918-19-ben, amelynek következtében az ország védekezésképtelenné vált a trianoni diktátummal szemben, másodjára a Rákosi érában gyakoroltak teljhatalmat, előidézve a magyar történelem egyik legsötétebb időszakát, míg harmadik fellépésük az ún. rendszerváltozás utáni időszakra esik, napjaink Magyarországára, annak minden, a jelenkorban megélt következményével együtt. Összefoglaló megnevezésük talán a „másidentitásúak” lehetne, mivel identitásválasztásukban kizárólag az volt a közös az elmúlt évszázadban, hogy annak mindig másnak kellett lennie, mint a magyar. (Fontos megjegyezni, hogy nem lehet ezt az ideológiai vonalat semmilyen etnikai csoporttal vagy szubkultúrával azonosítani, hisz uralmi rendszereiket huzamosabb ideig életben tartani csak úgy tudták, ha követői a magyar társadalom különböző rétegeiből verbuválódtak.)

A második jellemző magyar karakter az ún. keresztény Magyarországban gondolkodó „Szent István-i típus”. Számukra a történelmi magyarság (Magyarország) az 1000-ben létrejött s a nyugathoz csatlakozó azon entitás volt, amely vallásilag, hitéletében alkalmazkodott a vatikáni elvárásokhoz és struktúrához, míg politikaszerveződési szempontból átvette a nyugati (főként német) mintákat. Ez a politikai és ideológiai berendezkedés volt gyakorlatilag az ún. „1000 éves Magyarország”, amely bár kétségkívül keretet adott a magyarság európai létének és túlélésének, azonban fokozatos identitásbéli hanyatlásának és gazdasági, demográfiai elerőtlenedésének következtében először kénytelen volt kompromisszumot kötni az ún. kozmopolita pénzvilág képviselőivel (kiegyezés), majd néhány évtizeddel később teljes vereséget szenvedett azoktól (Rákosi kor). Gondolkodásuk középpontjában az – ismétlődő csalódások és alárendeltség ellenére - töretlen „Nyugat” felé tájékozódás, illetve ideológiai szempontból a zsidó-keresztény tanítás megkérdőjelezhetetlensége áll(t). Politikai és ideológiai determináltságuk lényegére sajnos az a tény mutat rá leginkább, hogy a történelmileg éles és sorsdöntő helyzetekben minden esetben az első karaktertípussal (másidentitásúak) kötöttek szövetséget a nemzet ellenében.

A harmadik magyar típus meghatározása igen nehéz, mivel a történeti források minimális száma következtében – konkrét viszonyítási pontok hiányában - az ezen gondolatisághoz tartozó emberek karaktere is meglehetősen heterogén. A múlthoz való viszonyukban a támpont, illetve kiindulópont megtalálása – az említett forráshiányosság miatt – nagyon képlékeny, adott esetben zavarosnak, ködösnek is tűnhet, hozzátéve azonban azt is, hogy mindezen „múltértelmezések” egyszerre való igazsága és tényszerűsége sem zárható ki. Közös a csoport tagjaiban ugyanakkor, hogy a szent-istváni „térítést”, az általa megvalósított politikai és ideológiai fordulatot határozottan elutasítják, abban a magyarság kasztrálását, hitének elárulását, s összességében a magyar nemzetnek, mint történelmi entitásnak a tévútra vezetését, végső soron pedig pusztulásának az okát látják. Csoportmegjelölésként talán a „koppányi magyarok” megnevezés a legpontosabb, mivel Koppány volt az a személy, akinek hite, céljai, karizmája, és az Istvánnal való szimbolikus szembenállása a legplasztikusabban adja vissza az eredeti – Isten által kijelölt – küldetés lényegét. 

A fenti kategorizálás után azt érdemes megvizsgálni, hogy a különböző politikai és identitásbéli megközelítések, koncepciók milyen következményekkel jártak a magyar történelem során. A „másidentitásúak” történelmi teljesítményéről már szó volt korábban, ezért a fent jellemzett magyar karakterek és azok történelmi megjelenésének, hatásának, versenyképességének vitájában a döntéshez azt a fő kérdést célszerű feltenni, hogy az István által elkezdett út és az azt megelőző – például Atilla vagy Árpád által képviselt - irányzat mit adott a gyakorlatban a magyarságnak. A történelmi tények vizsgálata és a következtetések levonása ugyanis minden kérdésre választ ad.

A hitében a „Magyarok Istene” által irányított magyarság, az Istenanya (Szűz Mária) kultusz, és a történelem legmagasabb energiaszintű Istenemberének (Jézus) követése, illetve tanításainak földi képviselete jelentette eredetileg a magyar (hun, pártus, szkíta) nemzet evilági küldetésének magját. Az akkori közösségnek ez volt a rendeltetése, ez volt a sorsa. Fontos itt megjegyezni, hogy egyébként minden közösségnek van egy „törzsi istene”, amely meghatározza karakterét, a természethez és az emberiséghez való viszonyát, habitusát. Elég csak, ha megnézzük, hogy a zsidóság számára mit jelképez Jehova (lásd: Ószövetség), vagy beleolvasunk a germán mitológiába, s egyértelműen kiviláglik, hogy a nemzeti karakter milyen kiindulópontokkal rendelkezik. Amit a zsidóság vagy a németség a történelem során megvalósított, az nem a véletlen műve, hanem a nemzeti létkarakter történelmi – predesztinált – kivetülése. (De hivatkozhatunk itt akár a buddhizmus és India, illetve tágabban a kelet kapcsolatára, vagy akár Kína és a konfuciánus gondolkodás időtlen egybefonódására és minden mástól különböző megjelenésére is.)  A hit és a hozzá rendelt nép, a sorsszerűen vállalt identitás és az ehhez tartozó közösség történelmi szerepe és szereplése elválaszthatatlanul összefonódik. 

 Visszatérve a magyarság kérdéskörére tehát azt érdemes megvizsgálni, hogy a történelmi „hatékonyság” szempontjából az Istváni térítés előtti vagy az átállás utáni Magyarország tudott-e erőteljesebben, az érdekeit hatékonyabb módon alkalmazva megjelenni az európai színtéren. Atilláról, illetve birodalmának erejéről - annak ismertsége miatt - felesleges írni, érdemesebb ezért inkább az Istvánt közvetlenül megelőző időszakra rátekinteni. Ezzel kapcsolatban annyit biztosan tudunk, hogy a magyar nemzet mind kulturális, mind katonai-politikai értelemben felette állt az akkori Európának. A mostani erőviszonyokat és állapotokat figyelembe véve ma már szinte nem is vagyunk képesek felfogni, hogy mit is jelenthetett az akkori Európát kontroll alatt tartani katonailag, és hogy ehhez micsoda gazdasági háttér, milyen logisztikai szervezetség, illetve stratégiai felkészültség (intellektus) kellett. Az akkori magyarság számára mindez természetes volt, hadjárataikkal Európa bármely pontjára eljuthattak, nem volt számukra ellenfél, egyszóval uralták az akkori világot. 

Aztán valami történt. Nem tudjuk pontosan, hogy mi, legfeljebb sejtjük, de annyi bizonyos, hogy néhány év leforgása alatt az Európát uraló  magyarság beszorult a Kárpát-medencébe, folyamatos védekezésre kényszerült, majd nagyjából 500 év eltelte után - Mátyás halálával - végképp eltűnt az európai politikaformálás színpadáról, s azóta is túléléséért küzd. A titok bizonyára István tevékenységében van, az ő uralkodása alatt történt valami. Azt konkrétan tudjuk, hogy idegen minták alapján szervezte meg államát, s - a magyarság történelme során először – idegen csapatokat és tanácsadókat hívott az országba. A legjelentősebb változás pedig a hitéletet érte, mivel az „ősi magyar tudás” hordozóit (a táltosokat, mágusokat) megpróbálta kiirtani, a természettel és a Világ Urával addig egységben élő-gondolkodó magyarság organikus egységét megbontotta, erőszakkal szétzilálta. A folyamat következtében a nemzet életereje elveszett, s ami a legfontosabb változás, a közösség elhagyta hitét, elhagyta Istenét.

A közösség elhagyta hitét, elhagyta Istenét. A folyamat megértésének kulcsmondata ez. Azon nemzet, amely a legmagasabb szintű isteni tudás közvetítésére kap elhívást (és képességet), de letér útjáról, s feladatát már nem látja el, hanem idegen szerveződési minták alapján próbál meg élni, nos, az a közösség kiesik Isten kegyeiből, s elveszíti a felsőbb erők támogatását. Az elmúlt 500 vagy 1000 év egyetlen eredménye (s egyben csodája), hogy a magyarság egyáltalán megmaradt, mint történelmi jelenség. Ez a legnagyobb isteni kegyelem, amit csak kaphattunk.

S most a legfontosabbról. A kegyelem még él, a lehetőség továbbra is adott. „Mindössze”  arra van szükség, hogy a Magyarok Istene által elhívott nép visszatérjen Urához. Visszatérjen eredeti küldetéséhez, eredeti hitrendszeréhez, visszatérjen a forráshoz.

Az emberiségben mostanság tapasztalható „spirituális ébredés”, és a világban látható gazdasági és politikai válság ugyanannak a nagy szerkezeti és modellbéli összeomlásnak a különbözőképpen megnyilvánuló jelei. A magyarság, mint a Világosság Istenének földi megjelenítője, most egy – talán utolsó – lehetőséget kapott arra, hogy visszatérjen az eredeti útra, s egyben visszataláljon Istenéhez és önmagához. Nemcsak rólunk van szó, nemcsak a magyarság megmaradásáról, továbbéléséről beszélünk. A feladat a teljes emberiségre kiterjed, a „megváltást” nekünk kell elhozni, az új életminta felmutatását nekünk kell megtennünk. A Kárpát-medence ehhez az új, Isten- és természetközeli modell kialakításához ideális terep. Minden adottságunk megvan ahhoz, hogy létrehozzunk egy Föld-barát ökológiai és ökonómiai rendszert, amely a természettel összhangban létezik, egyben az emberi lét legmagasabb spirituális célját is segítve megvalósulni.

Természetesen a spirituális ébredésnek-megvilágosodásnak számtalan útja van. Bizonyára a buddhisták megteszik azt, amit a buddhistáknak kell, és a mayák is megteszik azt, amit egy mayának kell. Nekünk, magyaroknak, azonban van egy olyan adottságunk, amelyet a gondviseléstől kaptunk, és nem élni vele több, mint hiba, bűn. A jelenkori Magyarország és annak populációja egy mindenre kiterjedő válságban van. Ebben mindenki egyetért. Azonban nem mindegy, hogy a válságra adott válaszunknak mi a kiindulópontja, mi az a mag, amely az összes többi részletkérdést meghatározza. A fent kifejtett három magyar típus egyben három választ és három megoldási módozatot is jelent a nemzet újjáépítésére. Jelenleg mindhárom a nemzet előtt van, mint felkínált lehetőség.

A történelmi tapasztalatból kiindulva azonban igazából csak egyetlen lehetséges választ adhatunk, minden más zsákutca a magyarság számára. Vissza kell térni az eredeti hitünkhöz, újra a Magyarok Istenéhez kell fordulnunk, s ezzel újra lehetőséget kell adnunk a világot betöltő energiának, hogy segítsen nekünk, segítsen megvalósítani álmainkat-céljainkat, segítsen betölteni isteni rendeltetésünket.

 

 (http://feherbaratok.ewk.hu)

 

 

Weblap látogatottság számláló:

Mai: 15
Tegnapi: 50
Heti: 175
Havi: 607
Össz.: 205 709
Oldal: Nemzetkarakterológia...
Hírvivő Hermész - © 2008 - 2018 - hirvivo.hupont.hu