1.
Volt egyszer egy király s a királynak három fia. Annak a királynak a kertjében volt egy aranyalmafa.
Ez a fa éjjel virágzott, s hajnalra megérlelte minden gyümölcsét. A király megszedette a fát reggelenkint, s időjártával ő lett a világ leggazdagabb királya.
Egy reggel üresen találta a fát.
Másnap megint.
Harmad nap meghirdette, hogy fele országával jutalmazza azt, ki az aranyalmákat megvédi a tolvajoktól.
Hű emberei sorra őrben álltak a fa alá.
2.
Összetanakodott a három királyfi, s elhatározta, hogy vállalják az őrködést. Először a legidősebb, aztán a közbülső próbálkozott. Nem jártak ők sem különbül, mint a többi őr. A legkisebb királyfit Árgyílusnak hívták. Most már rajta volt a sor. Fölkötötte a kardját, s egy aranyszelencét is vitt magával. A szelencébe pedig tubákot tett. Azzal ledőlt az aranyalmafa tövébe, s nézelődött a holdsugaras estében. Ahogy nézelődött, egyszer csak érezte, hogy az álom meglegyinti. Kinyitotta az aranyszelencét, szippantott a tubákból, s akkorát tüsszentett, hogy elszállott az álma.
3.
Akkor már röpült is a fa felé tizenhárom fekete holló. A királyfi ügyesen elkapta az első holló lábát. Tudta, hogy az a tolvajok vezére. De alig fogta meg, a holló gyönyörű lánnyá változott. Olyan szép volt, hogy a királyfi menten beleszeretett, s kérlelni kezdte, hogy maradjon ott, s legyen a felesége. –Nem szabad – mondta Tündér Ilona, mert így hívták a hollóból lett leányt. – De eljövök hozzád minden éjjel, s az almát is meghagyom neked. Így is történt. Árgyílus királyfi estéről estére találkozott Tündér Ilonával
4.
Élt a király udvarában egy rettentő vén banya. Ez a vén banya kileste Árgyílus királyfit és Tündér Ilonát, s elmondta a királynak, amit tapasztalt. De a király nem hitte. Mit tehetett a vén banya, megvárta, míg azok ketten elaludtak, s akkor levágott egy fürtöt Tündér Ilona aranyhajából. A fürtöt elvitte a királyhoz, hogy lássa, igazat mondott. Mikor Tündér Ilona felébredt, sírni, jajgatni kezdett. Siratta az aranyfürtöt. Aztán adott egy gyűrűt Árgyílus királyfinak, hogy arról megismerje. Azzal összecsapta a kezét, hollóvá változott, s elröpült.
5.
Mivelhogy a tündérek nem maradhatnak az emberek között, ha csak egyetlen szál is hiányzik a hajukból. Árgyílus föltarisznyált, s útnak eredt, hogy megkeresse Tündér Ilonát. Bejárta az egész világot, de nem lelt a nyomára. Faggatta a napot, faggatta a holdat, még a szelet is megkérdezte, de egyik sem tudott Tündér Ilona felől. Mikor már az üveghegyeket is meghágta, egy kietlen pusztaságra ért. Azon a pusztaságon olyan mély sötétség ült, hogy a lábát sem látta, de azért csak lépegetett vitézül, mert nagyon vágyakozott Tündér Ilona után.
6.
Egyszer aztán világosság ütötte meg a szemét a nagy sötétségben. Egy szép kastély ablakából sugárzott a világosság. Árgyílus bekopogtatott, s odabent szembe-találkozott az egyszemű óriással. Nagyobb volt a legnagyobb óriásnál, egyetlen szeme pedig a homloka közepén ült. –Adjon Isten, felséges király atyám!- köszöntötte az óriást tisztességgel. -Tündér Ilonát keresném. Igazítson felséged útba. Az egyszemű óriás az állat-király volt. Maga semmit sem tudott Tündér Ilona felől. Füttyentett egyet, mire birodalma minden állata bejött a palotába.
7.
Megkérdezte őket, de csak egy sánta farkas hallott Tündér Ilonáról. Mire az állatkirály ráparancsolt a farkasra, hogy vezesse el Árgyílus királyfit hozzá. Felült a királyfi a sánta farkas hátára. Mentek száz esztendeig. A századik esztendőben a sánta farkas így szólt:- Tovább egy tapodtat sem mehetek. De innen odatalálsz magad is, csak haladj mindig egyenesen. Háromszor csókold meg Tündér Ilonát, akkor megtörik a varázs, elviheted békében. Azzal a farkas megfordult, hogy hazasántikáljon. Árgyílus tovább folytatta útját. Nem sokára egy szűk völgybe ért.